Alkotásnak igen erős, látványnak nem túl szép (de a thrillerek nem is gyönyörködtetésre készülnek), továbbá embert eszik, de legalább többrétegű. Spoileres kritika.
Nagyjából így tudom megindokolni, miért éppen ezt a címet adtam az Itt érzem magam otthonról szóló írásomnak. A film nagyon alacsony költségvetéssel, de látható gondossággal, rengeteg munkával készült. Bár korántsem hibátlan, az alkotók így is a lehető legtöbbnél is többet hoztak ki abból, ami a rendelkezésükre állt. Az, hogy a cselekmény 90%-a egyetlen szűk lakásban játszódik, ugyanazzal a nyolc emberrel a középpontban, nem a film jelentőségét kicsinyíti, hanem a végletekig erősíti a lidérces, klausztrofób hatást. Így válhat egy piszkos faldarab is a rémület forrásává, vagy egy szelet rántott hús a polgári engedetlenség eszközévé. A kelet- és közép-európai néző fejében nyilván a példázatos értelmezés fog elsőként kialakulni. Mintha kicsinyítő tükörben koncentrálódna a világ:
egy mikroközösségben nézzük végig, hogyan épül ki és válik önjáróvá a mindenkori diktatúra.
Az Árpád család (nomen est omen) hatalma nem látványos intézkedéseken, hanem anyagi függőségek fokozatos megteremtésén, mindennapos vesztegetéseken, apró félrenézéseken és elhallgatásokon alapszik. A szomszéd, a boltos, a járókelő minden mozdulatán látszik, hogy ők azok, akik egyszerűen csak „saját dolgukkal foglalkoznak, nem folynak bele idegen emberek életébe”, akkor sem, ha az az idegen kétségbeesetten kér segítséget. Tőlük ennyi is bőven elegendő – ami egyúttal azt is mutatja, hogy bizony a maguk módján nekik is megvan a felelősségük a helyzet fenntartásában. Aktív közreműködést azonban a család csak saját tagjaitól vár. Ők ezért mindenki más által irigyelt kiváltságokat (biztonságot, anyagi javakat, sőt, szeretetet) kapnak cserébe. Ugyanakkor ők azok, akiknek a legsúlyosabb kockázatokat is kell vállalniuk: azt, hogy adott esetben szeretteiket kell elárulniuk, vagy akár kivégezniük.
Nyilván a Papa (Szervét Tibor) az, aki az egész gépezetet valamikor elindította. Ez a pont azonban a család számára a mitikus előidők homályába vész. Az azonban nem kevésbé fontos elem, hogy a Papa nem igazán íróként, inkább ötletgazdaként működik. Füzetébe csak szerepeket, történetvázlatokat ír. Az események kidolgozását azoktól várja, akikkel a szerepeket önként vagy kényszerítve felvéteti, és akiket akkor jutalmaz, ha báb módjára azonosulnak a szereppel. Ha erre nem hajlandók vagy képesek, elpusztítja és lecseréli őket, így válnak a családbeli szerepek letehetővé és felvehetővé. Tulajdonképpen „színház a filmben” az, amit látunk.
Minden színész azt játssza, hogy szerepet játszik. Felfalja őket az ogre, azaz a történet.
Szervét Tiborra különösen súlyos terhet ró mindez, ahogyan egyik réteget jeleníti meg a másik után. Legtöbbször a jóságos családapa arcát látjuk, de nagyon gyorsan elő tud bukkanni mögüle a fenyegető, a haragos vagy akár a gyáva zsarnok éppen úgy, mint a törékeny, kiszolgáltatott öregember. A Papa szerepe ugyanakkor érdekes, önironikus reflexió akár a forgatókönyvírásra és a rendezésre is. Nyilván nem arról van szó, hogy a forgatókönyvíró (Veres Attila) vagy a rendező (Holtai Gábor) zsarnoknak volna tartható, sőt. Arról viszont igen, hogy e két feladatkör milyen felelősséggel jár, illetve milyen buktatókat rejthet.
Komplex irányítói munkáját a Papa, bármilyen karizmatikus és erőszakos személyiség is, nem tudná elvégezni egyedül. Első számú segédje az egyik fiát „alakító” Marci (Molnár Áron), akit a Papa a legteljesebb mértékben megfosztott identitásától.
Marcinak se korábbi története nincs, se másik neve, se a szerepén kívüli élete.
Róla lehet a legtovább azt gondolni, hogy a Papa vér szerinti hozzátartozója, hiszen még a Papa váratlan, veszélyes hangulatváltozásait is másolja: sugárzó jóindulatból nyers brutalitásba, és vissza. Csak a film második felében válik nyilvánvalóvá, hogy őt is ugyanúgy beleírják a Papa történetébe, mint a többieket. Ami elhozza a fordulat lehetőségét, az éppen az, hogy tényleg komolyan veszi a szerepet. Annak engedelmeskedik, akit magánál erősebbnek tekint – így válik maga a „papaság” is letehető-felvehető szereppé. Ami ebben a kontextusban egyenlő a halálos ítélettel. A Papa tehát jogosan mondja a film végén, hogy „én teremtettelek”, de
ekkor már neki is fel kell ismernie, hogy a saját bukását is eleve beleírta a forgatókönyvbe.
Nem csak azzal, hogy a saját szerepét eleve abszolút hatalmúnak írta meg, ezzel mintegy biztosítva, hogy csak addig játszhassa, amíg gyengeséget nem mutat. Azzal még inkább, hogy „kedvenc gyereke”, az erős akaratú, ám érzékeny Szilvi szerepére éppen Ritát (Lovas Rozi) sikerül megtalálnia: egy nőt, aki elég erős ahhoz, hogy kiválóan játssza a szerepet, de elég okos és jó megfigyelő is ahhoz, hogy rátapintson egyenként mindenkinek a legérzékenyebb pontjára, beleértve a Papáét is.
Arra, hogy ennyi embert össze lehessen zárni egy város közepén, és kívülről ne is keresse őket senki, az emberek már közhelyszerű elmagányosodása a magyarázat. A Papa történetéhez minden szerepre nagyon gondosan választják ki a személyeket: mindig olyanokat, akik radikálisan el vannak vágva minden társas kapcsolattól. Azt viszont csak Rita/Szilvi ismeri fel, hogy ugyanez a Papára is igaz. Mindannyiuk között az elnyomó a legmagányosabb. Ez nem menti fel őt, és nem kell szeretni sem érte. Ahhoz viszont, hogy legyőzhető legyen, muszáj megérteni, hogy
a Papa mint erős középpont ugyanúgy puszta látszat, mint bármi más, amit a füzetébe ír.
Rita/Szilvi számára az elsődleges kérdés az önazonossága elvesztése vagy megtartása, ezzel szoros összefüggésben pedig a szabadság. A végkifejlet éppen ezért nemcsak ijesztő, hanem szomorú is, hiszen nagyon komoly érték vész el visszafordíthatatlanul, bár az előzmények alapján sajnos szükségszerűen. Többek között azért is lenne hiba az Itt érzem magam otthont pusztán az elnyomó rendszer működéséről és megdöntéséről szóló példázatként olvasni, mivel az elnyomás ellentétét, a szabadságot nagyon összetetten, realisztikusan és nem túl derűsen ábrázolja. Nem mintha az ellentéte olyan boldogító volna. Az a biztonság, amelyet a látszatcsalád tagjai a kis lépésekben végrehajtott önfeladásért cserébe kapnak, nyilvánvalóan addig tart, amíg a Papának eszébe nem jut mást választani helyettük. Egyébként is illúzió az alapja: a Papa azzal hangsúlyozza a belső biztonságot, hogy
állandóan a külvilágban lejátszódó, voltaképpen senki más által nem látott tűzvészekről és gyilkosságokról mesél az ebédlőasztalnál.
Ettől azonban még az első perctől az utolsóig erősen ironikus a szabadságábrázolás is a filmben. A film első kockái természeti tájban álló vagy futó emberalakokra közelítenek rá, akik szinte repülnek a levegőben és a fényben. Látványos boldogságukat már ekkor ellenpontozza a könyörgő zsoltár, továbbá az, hogy egy éppen csődbe menő cipőbolt reklámplakátjairól van szó. Az üzlethelyiség ráadásul az Árpád család tulajdona. A film vége felé pedig egy megmaradt plakát két kolduló hajléktalan feje fölött bukkan fel a falon.
Önmagában nem is csak ez a kint váró kiszolgáltatottság taszítja vissza Rita/Szilvit az új szerepébe. A baj az, hogy még ő sem (a többiek pedig végképp nem) tud egyáltalán mit kezdeni a szabadsággal. Ahhoz arra lenne szükség, hogy ismerjék, értsék, legalább terveik legyenek arra, mihez fognak kezdeni, ha a rabság megszűnik. A film végére pedig Rita/Szilvi át is alakul, méghozzá egészen különös módon.
Talán legijesztőbb vonása ez a filmnek: hogy a rákényszerített szerep nem leépíti a személyiségét, hanem fel.
Nem a szerep teszi erőssé – már a csupasz falú szobába zárva is látszik, mennyi határozottság és bátorság rejlik benne –, hanem az, hogy a korábbi életében egyáltalán nem határozottságra és bátorságra volt szüksége, ezen tulajdonságait tehát a szerep bontakoztatja ki. A többi szereplő viszont eddigre olyan messzire jutott el az önfeladásban, hogy többé képtelenek a Papa törékenységére erőszakmentesen reagálni. Pedig az erőszak nem lenne szükségszerű. Korábban megkapták az esélyt a vértelen megoldásra is. Zseniálisan van megkomponálva az az ebédlői jelenet (is), amelyben Rita/Szilvi először érti meg, mi
a hatékony lázadás legjobb módja: egyszerűen nem teljesíteni a parancsot.
A Papa éppen a régi jól bevált eszközét használja ellenük: kijelenti, hogy nem eszik (ami azt jelenti, hogy más sem nyúlhat az ételhez), majd kivonul, tudva, hogy távollétében is engedelmeskedni fognak. Rita/Szilvi azonban, cselekedete teljes súlyának tudatában, jóízűen beleharap a rántott húsba. Ahogy közben kihívó mosollyal szétnéz a többieken, azzal szavak nélkül is arra invitálja őket: kövessék a példáját. Igaz, hogy ennek azután a következményeit is vállalni kellene, ahhoz pedig közösséggé kellene szerveződniük.
Mivel a szerveződés ezen a ponton nem történik meg, olyan messzire jutnak a feszültség felhalmozódásában, hogy az egy újabb, véres ebédlői jelenetbe, rituális kivégzésbe torkollik – és a rendszert nem tudja megváltoztatni. Ráadásul egyértelmű, hogy aki az erőszakra – bármennyire is érthető módon – erőszakkal reagál, az saját maga is viselni fogja az általa gyakorolt erőszak következményeit. Rita/Szilvi a leginkább. Ezzel ugyanis megtanította a csoport tagjainak, hogyan kell a hatalom ellen agressziót fordítani, és ezzel valószínűleg előrevetíti a saját sorsát is. Vagyis ezt az egyetlen dolgot a csoport egyetlen közös cselekedete valóban megváltoztatja.
Az kétségtelen, hogy Lovas Rozi alakítására csekély szó a „nagyszerű”.
A többi szerep komplexitása meg sem közelíti az övét, és Lovas Rozi lefegyverző magabiztossággal meg is ugorja ezt a lécet. Mivel Rita/Szilvi átalakulása áll a történet középpontjában, Lovas Rozinak kell a legtöbbféle indulatot megjelenítenie, hétköznapitól egészen elvontig. Magányt, rettegést, keménységet, reményt, iszonyt, baráti szeretetet, a felismerés örömét – és akkor még csak a skála töredékét soroltam fel. A központi hármason kívül a többi színész szerepe ennél hálátlanabb, sokszor szinte csak egy-két vonást kapnak, így kevesebb a lehetőségük megmutatni, hogy színészként mire képesek. Az, hogy inkább embertípusokat kell megtestesíteniük, ahhoz is vezet, hogy történetük ugyanúgy általánosíthatóvá válik, mint a filmben ábrázolt terek. Annak érdekében ugyanis, hogy a magyarországi (közép-európai) néző minél inkább beleélhesse magát az eseményekbe,
a filmkészítők következetesen eltüntetik a háttér minden konkrét elemét.
A város, az utca, a lakás az épületek külleme alapján Krakkótól Temesvárig bárhol lehetne. A II. világháború előtt épült házak körvonalait szándékosan el is mossák a felvételeken, még azon az áron is, hogy ezzel a cselekménybe viszont következetlenséget visznek. Rita/Szilvinek például elemi érdeke volna utcanévtáblát keresni, de meg sem próbálja.
Ahogy fentebb írtam, a film minden erényével együtt korántsem hibátlan. A cselekményben bőven akadnak az iméntihez hasonló és annál nagyobb lyukak. Az egyetlen gyerekszereplőnek például egyáltalán nincs története, és mivel semmit nem tudunk meg arról, honnan került a „családba”, és mi oka van a Papa ellen fordulni, az ő történetszálának vége is értelmetlen. Vagy hogy honnan szerzi be a szörpöt az a szereplő, aki soha ki nem mehet az utcára, a boltból pedig csak bort hoznak neki. Apróság, de az apróságok összeadódnak. Mégis meg tudom érteni azt a filmes döntést, amely nagyvonalúan elsiklott a hibák fölött. Így is jóval többet hoztak ki a filmből, mint amennyire lehetőséget kaptak. Létrehoztak valamit, ami valóban többrétegű. Nem csak abban az értelemben, hogy egynél sokkal több értelmezése lehet, hanem abban is, ahogyan a film megadja a nézőnek a rejtélyfejtés izgalmát. Egyik illúzió épül fel és bomlik le a másik után, ahogy egyre látványosabban lepleződnek le a szereplők titkai. A sok lebomló illúzió között aztán egy idő után
az a még nyugtalanítóbb lehetőség is felmerül, hogy a rétegeken túl talán nem is valamiféle rejtett identitás van.
Ellenkezőleg: ha minden csak egy füzetbe írt, a szemünk láttára megalkotott történet eleme, amelynek a végére még az írója is bizonytalanná válik, akkor könnyen lehet, hogy a feltárandó valóság teljesen hiányzik. Az a fajta thriller ez, amitől az ember nem szűnik meg kérdéseket feltenni. Egy kicsit a nézőjét is „megeszi”.
Itt érzem magam otthon, 2026. Rendezte: Holtai Gábor. Írta: Veres Attila. Szereplők: Lovas Rozi, Molnár Áron, Szervét Tibor, Znamenák István, Józsa Bettina, Simon Kornél, Gryllus Dorka. Forgalmazza: Fórum Hungary.
Az Itt érzem magam otthon a Magyar Filmadatbázison.
